Megfelelési kényszer
Teljesítenem kell! Muszáj! Ha nem lesz jó, mit gondolnak majd rólam? Tökéletesnek kell lennem, csak a 100% a jó, lejjebb nem adom! Elég jó leszek? Vajon ezt most jól csináltam? Mit fog gondolni rólam, ha látja, hogy izgulok? Képes vagyok én egyáltalán erre? Ezeket és ehhez hasonló kérdéseket már elég sokszor feltehettük magunknak az életünk során. De a kérdés az, hogy miért akarunk egyáltalán megfelelni másnak, másoknak? Miért fontos az, hogy más mit gondol rólam?
Az állandó bizonyítási vágy nagyon sokunkban ott van, hiszen ki nem akar jól kinézni, jól teljesíteni stb. Ez mind szép és jó, de egy idő után túlzásokba is eshetünk. Emlékszem egy két éve az én szobám falán is lógott egy kép, amire ráírtam, hogy 100%. Ezzel próbáltam ösztönözni magam, nap mint nap De rá kellet jönnöm, hogy ilyen nincs. El kell fogadnunk, hogy nincs tökéletesség. Lehet te magad úgy gondolod, hogy vannak tökéletes emberek, de hidd el senki nem lehet tökéletes. Lehet valamiben kiváló egyenesen lehengerlő, de másban nem remekel. Ugyanakkor nyilván lehet a nagyon jó felé tendálni és megpróbálni kihozni magunkból a jó dolgokat. De el kell fogadnunk, hogy mindig lesz egy olyan személy, akinél hiába teperünk, egyszerűen nem tudunk teljesíteni nála. Bármit megteszünk, készülünk, megpróbálunk a kedvében járni, nem fog menni. Legyen szó rokon, tanár, felettes, barát vagy esetleg olyan valaki, aki tetszik nekünk. Ha sokat agyalunk azon, hogyan lehetnénk jobbak és jobbak, az egy idő után stresszessé tehet minket, akár még depresszív állapotba is kerülhetünk. Ingerlékenyek leszünk és nem tudunk koncentrálni. Az embereknek fontos a visszajelzés a környezetétől. Nyilván, hiszen ez alapján is kapunk egy képet magunkról. De próbáljuk elengedni azt a gondolatot, hogy mindenkinek megfeleljünk. Rengeteg olyan embert látok, aki próbálja lesni, leszűrni, figyelni azt, hogy a másik mit gondol róla és ezáltal aszerint cselekedni, ami a másiknak megfelelő. Lehet, hogy egy idő után sikerül annyira megváltoznunk, legyen szó külső vagy belső dolgokról, hogy az adott illető tényleg felfigyel ránk. Viszont ha belegondolunk, így a régi énünk elveszik, teljesen az adott illető számára formálódunk. Ez nem jó! Szerintem, az a legjobb dolog, ha magunkba nézünk, megnézzük, hogy mire vagyunk képesek, mik a jó tulajdonságaink, és próbáljunk ezekre koncentrálni. De fogadjuk el, ha hibázunk. Az elfogadás ugyan nehéz dolog, de ha magadat elfogadod, meglátod egy idő után mások is el fognak fogadni. Nem kell a legszebbnek, legokosabbnak, leghumorosabbnak lenni, csak legyünk önmagunk. Ha hibázol, mosolyogj egyet, ha valaki rosszat mond rólad, hát fogadd el, lépj tovább! Egyébként az őszinteség nagyon megnyerő tud lenni az emberek számára. Ha valamit nem kellőképpen csinálsz, akkor vállald fel, nem esik bántódásod, lehet, valaki kinevet, de lesz olyan is, aki viszont azt mondja, hogy „Huh ezt én nem mertem volna, milyen bátor.”
