Fiatalok az Instagram-boldogság nyomása alatt
A fiatal lányok-fiúk mostanság eddig soha nem látott mértékű nyomás alá helyeződnek, hogy a közösségi média oldalain a lehető legboldogabbnak tűnjenek. A helyzet sajnos nem kevés veszélyt hordoz magában.
Az Egyesült Államokban olyan szintű a közösség előtti megfelelni vágyás, hogy egyes helyeken külön nevet is adtak a jelenségnek: a Pennsylvaniai Egyetemen például a Penn Face(=’Penn Arc’) kifejezést használják, ez azt az arcot jelenti, amit az iskolában viselsz, hogy a barátaid és a társaid azt higgyék, hogy tökéletes életed van. Stanfordban Duck Syndrome-nak, azaz kacsa-szindrómának nevezik ezt, ugyanis a kacsák a víz alá rejtik a kétségbeesetten evező lábacskáikat úszás közben.
A probléma nem csupán az amerikai kontinensen jelentkezik. Ahol elérhető az internet, és a fiatalok jelen vannak a közösségi média felületein, mindenütt ismerős a helyzet, hogy a lehető legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb énünket mutassuk meg a nagyközönségnek, elrejtve minden negatívumot, legyen az lelki bántalom, szerényebb életkörülmények vagy valamilyen egészségügyi probléma. A látszat fenntartása elleni tiltakozásképp nem egy fiatal menekült már öngyilkosságba, ami jelzi, hogy az aggodalom valós. De vajon mi az oka az állandó álarcviselésnek? Mi van a lepel alatt valójában? Hogy lehet mégis megbirkózni a helyzettel? Néhány fiatal mesélte el a személyes történetét a New York Magazine-nak.
Drew
„Ezt a képet a huszadik születésnapomon posztoltam. Ez nem valódi mosoly. A barátom körülbelül három hónappal azelőtt szakított velem. Még gimiben kezdtünk randizni, persze otthon mindenki tudta, hogy mi történt, sőt az egyetemi barátaim és az ő barátaik is. Az emberek azt hitték, hogy magam alatt vagyok (mert így is volt), szóval azt reméltem, hogy csinosnak és boldognak szeretnének látni. A kép a profilképem is volt Facebookon egy darabig.
A szorongásom és a depresszióm talán a szakításnak volt köszönhető, de utána fokozódott. Pánikrohamok törtek rám, amint nyomás alatt éreztem magam, hogy épp boldognak kellene lennem. Például volt egy pánikrohamom a Firefly zenei fesztivál egyik koncertjének a közepén, mert annyira zavart a tömeg. Másnap posztoltam egy képet, mintha minden rendben lenne.
Végül elmentem pszichológushoz, ahol kaptam szorongás elleni gyógyszert, amit azóta is szedek. A beszédterápia és a gyógyszer kombinációja igazán segített. Ez az egész a második évem végén történt, és megtalálni az egyensúlyt a szorongásom és a jó iskolai és közösségi teljesítmény között elég nehéz volt. De könnyebb volt ősszel tiszta lappal kezdeni, miután dolgoztam magamon a nyáron.”
Sara
„Ezen a képen az exem és én a negyedik évfordulónkat ünnepeltük. Végzősök voltunk, távkapcsolatban éltünk, mindig sokan kérdezték, hogy mikor lesz az esküvőnk. Jó érzés volt, hogy az a pár voltunk, akire felnéztek az emberek.
Én javasoltam, hogy menjünk el erre a helyre, amelynek Santa’s Wonderland a neve. Szeretem a karácsonyt, és annyi olyan képet láttam, amiket boldog párok pózolnak itt. Kiderült, hogy nagyon-nagyon drága. A barátom teljesen felháborodott az árak láttán. De én nagyon szerettem volna egy képet a texasi zászlónál. Visszautasított. Könyörögtem. Kiabált velem. Én a hozzáállását kritizáltam. Végül megcsináltuk a képet, és hazamentünk.
Amikor azokra az időkre gondolok vissza, elszomorodom. Végzősként egy lány akartam lenni jó álláslehetőséggel, aranyos kutyával és tökéletes szerelemmel. Megvolt az állás, a kutyám irtó cuki volt, és úgy éreztem, hogy a gimi óta tartó kapcsolatom egy újabb ok volt, amivel felvághattam, hogy milyen tökéletes is az életem.
Az egyetem alatt azon gondolkozol, hogy milyen lesz az életed öt vagy tíz évvel a diplomaosztó után. De utána igazából lekerül a nyomás a válladról, mert rájössz, hogy senki nem állapodott meg, nem keres vagyonokat és nem házasodott meg.”
Jenna
„Egy bortúrán voltam a barátaimmal, próbáltam boldog lenni, habár a nap felét sírással töltöttem. Aggódtam a vizsgáim miatt, az év végi kiköltözés miatt, szomorú voltam, hogy a barátaim mind lediplomáznak és elmennek, és iszonyatosan szomorú voltam, mert a barátom épp azon a héten szakított velem. Azért posztoltam ezt a képet, mert ez volt az első pillanat a héten, mikor mosolyogtam. Amikor kiraktam, tudat alatt is azt reméltem, hogy ha a többieket meg tudom győzni arról, hogy boldog vagyok, akkor talán magam is elhiszem.
Ebben az időszakban úgy éreztem, hogy igazán nagy a nyomás rajtam, de ezt főként magamnak csináltam. Olyanokat mondogattam magamnak, hogy egy kivételes, fehér amerikai lány vagyok egy remek intézményben, és semmi jogom arra, hogy boldogtalan legyek, hogy tudok boldogtalan lenni, ha egyszer ennyi mindenem van?
Most már másik Instagram-fiókom van. Egy sokkal őszintébb. Megtartottam a régit is, mintegy évkönyvnek, de ha visszanézek erre a képre, eszembe jut, hogy csak még rosszabbul éreztem tőle magam. Minden lájk megerősítette bennem azt, hogy az emberek boldognak szeretnének látni, ezzel még nagyobb nyomás alá helyezve, hogy az legyek. Amikor valami szomorú, depresszív tartalmat posztolsz, nem kapsz támogatást, senki sem kommentel. Amikor boldog képeket posztolsz, akkor viszont pont az ellenkezője történik. Két és fél éve nem tettem fel ilyen képet.”
forrás: nymag.com
képek forrása: www.socialsuccess.dk, Instagram
