Elfeledett szépségek – Vivien Leigh
Vivien Leigh volt az a nő, akit nők milliói irigyeltek a nagy sikerű Elfújta a szél című film (1939) csókjelenetéért, melyben Clark Gable partnere lehetett. Scarlett O’Hara szerepe hozta meg számára a világhírnevet és az Oscar-díjat is. A film producere, David O. Selznick nem sajnálta az időt, hogy megtalálja a szerepre a tökéletes embert. Több, mint 1400 színésznővel készített próbafelvételt, köztük találhatjuk a harmincas évek legnagyobb neveit is: Katharine Hepburn, Bette Davis, Joan Crawford, Carole Lombard, Ida Lupino, Lucille Ball. A végső szerepválogatásra ketten maradtak: Katharine Hepburn és egy ismeretlen színésznő. Vivien teljesen véletlenül került a producer látókörébe. Akkori jegyese, Laurence Olivier vitte magával a válogatásra, ahol a színész Rhett Buttler szerepére pályázott. A sors fintora, hogy Laurence nem kapta meg a szerepet, Vivient azonban felkérték Scarlett szerepének megformálásra. A producer öccse ugyanis így mutatta be őt David O. Selznicknek: „Hé, zseni! Ismerd meg a te Scarlettedet.” Ezzel kezdetét vette egy világhír története.
Vivien Mary Hartley 1913. november 5.-én született, Indiában ,Dardzsiling-ben. Első színpadi fellépése Little Bo Peep szerepe volt hároméves korában, anyja amatőr színtársulatában. Hétévesen, 1920-ban az angliai Roehampton Szent Szív Rendházába küldték tanulni. Itt legjobb barátnőjének, Maureen O’Sullivan-nak bevallotta, hogy „nagy színésznő” szeretne lenni.Később Európában tanult mielőtt1931-ben hazatért volna Angliába. Édesapja ajánlásával és ismertségével felvették a londoni Királyi Színművészeti Akadémiára (RADA- Royal Academy of Dramatic Art). 19 éves volt, amikor első férje, Herbert Leigh feleségül vette, s még nem volt 20 éves, amikor 1933. októberében megszületett kislányuk, Suzanne. Az idill azonban csak addig tartott, amíg Vivien bele nem szeretett nős kollégájába, Laurence Olivier-be. A válást nehezítette, hogy kamaszkorában diagnosztizált bipoláris depressziója miatt nem érezte volna biztonságosnak kislánya nevelését, így volt férjére bízta. Vivien élete végéig rendszeresen látogatta Suzanne-t. Úgy tűnik, Laurence nem volt féltékeny arra, hogy az ő álmaival ellentétben Vivien szerepelhetett az Elfújta a szél-ben, hiszen 1940-ben feleségül vette. Sőt, az is biztos, hogy Katharine Hepburn sem haragudott rá, hogy kiütötte őt Scarlett szerepéből, ugyanis ő lett az egyik esküvői tanújuk. Pár év múlva tuberkolózist diagnosztizáltak nála, ez nagyban nehezítette életét. 1945-ben, egy filmforgatás közben tudta meg, hogy terhes, de sajnos elvetélt. Ez újabb depresszióba esést eredményezett, sőt azt is, hogy férje ellen fordult. Ekkor történt az első nagyobb mániás depressziós idegösszeroppanása is. A szerelem elmúltával Vivien nyíltan megvallotta férjének érzelmei kihűlését, de válni nem akart. Viszonyai száma és híre azonban minden egyes filmjével sokasodtak, hiszen filmbéli partnereivel (Marlon Brando, Rex Harrison) rendszeresen kapcsolatba bonyolódott. Miután férjét 1947-ben lovaggá ütötték a Buckingham Palotában, Vivien jogosult lett a Lady Olivier címre. Ezt válásuk után is, egészen haláláig használta. 1958-ban komolyabb viszonyba kezdett Jack Merivale-el. 1959-ben Noël Coward Look after Lulu című komédiájával lett ismét sikeres a színpadon. 1960-ban Laurence és Vivien elváltak, azonban a színész haláláig az ágya melletti szekrényen tartotta Vivien képét.
1967. májusában kiújult tuberkolózisa, amely július 8-i halálát okozta. A holttestet elhamvasztották; hamvait a lakása Tickerage Mill, közelében fekvő tóba szórták, az angliai Blackboys, East Sussex, környékén. A temetést St Martin-in-the-Fields templomában tartották, ahol a búcsúbeszédet John Gielgud színész olvasta fel. Kollégái közül George Cukor mondott búcsúbeszédet. Az Egyesült Államokban ő volt az első színésznő, akit a „The Friends of the Libraries at the University of Southern California” is ünnepélyesen elbúcsúztatott. A rendezvényt istentisztelettel egybekötve rendezték.
Nem csak két Oscar-díjjal büszkélkedhetett (1939, 1952.), elismerések sokaságát eredményezte színészi játéka. New York-i filmkritikusok köre díj (1939, 1952), BAFTA-díj (1952), Golden Globe jelölés (1952), Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Volpi Cup (1953), Tony-díj (1963.).
Vivien Leigh pályafutása alatt húsz filmet forgatott, az utolsót Bolondok hajója címmel 1965-ben. Mind közül a legkedvesebbnek a Waterloo Híd (1940) című, a 2. világháború alatt játszódó romantikus dráma női főszerepét tartotta. Színpadon is kiemelkedőt nyújtott, elsősorban a nagy Shakespeare-szerepekben, itt is többször játszott együtt Laurence Olivier-vel.
Sztárolták egész életében, ő azonban így nyilatkozott magáról: “Én nem filmsztár vagyok, hanem színésznő.”
Leigh archívuma 2013-ban, születésének 100. évfordulóján került a londoni Victoria és Albert Museumhoz, beleértve naplóit, valamint a férjével, Laurence Olivier-vel váltott leveleit is.
Rácz Rita
